Kosztolányi Dezső: A hegedű (1906.)

Fáradtan érkezett haza. A hegedűtokját lóbázgatta. Dúdolt. El akarta feledni, hogy nincs mit ennie, s főleg az emberek előtt szégyellte, hogy szomorú. A lépcsőn szokása szerint ugrálva szaladt föl.

Mikor azonban szobájába ért, hangszerét ledobta az ágyára, végigsimította lázas arcát hosszú ujjaival, s fejét beletemette kezeibe. Megborzongott az élet durvaságától. Torkát az undor s a zokogás fojtogatta. Nem volt egy fillére sem.

A szoba ablakai nyitva voltak. Az asztalon egy apró, zöld ernyős lámpa égett, s szégyenkezve vetett fényt a kopott bútorokra. Künn a fekete égen már gyúlni kezdtek a csillagok lámpái.

Langyos szél fújdogált. Tavasz volt. Az ibolyák mindenütt illatoztak.

S ő ott feküdt az ágyon, ruhásan, hosszúra nyúlva, csaknem mozdulatlanul. Parázsló tekintetét a szoba sötétségébe fúrta. Keresett valakit. Nem volt senkije. A nagyvárosban egyedül élt. Az éhenhaláshoz állt közel.

Egyszerre minden gondolkozás nélkül felkelt, előkereste ládájából a forgópisztolyt, s az asztalra tette. A lámpa megvilágította a sunyi kis jószágot.

Egy cseppet sem volt meghatva a pillanat ünnepélyességétől. Minél inkább bámult a fekete csőbe, annál nyugodtabb lett. Tudta, hogy csak arról van szó, hogy egy ólomgolyó árán meg­meneküljön a badar zűrzavarból.

Amint azonban fagyos hidegvérrel nézelődött maga köré, a forgópisztoly mellett észrevette a hegedűt is.

A tok hideg vázához ért, s ebben a pillanatban mint valami delejes áram rohant rajta végig egy gondolat.

Maga elé tette a hegedűjét. Úgy érezte, hogy életének egész tartalma benne van. Gyerek­korától kezdve dédelgette. Dallamos fájába ő tapogatott életet és síró lelket. Föléje hajolt. Néma volt. A faváz öblében halkan szunnyadtak Beethoven lelkének vészes viharai, a Kreutzer-szonáta gyönyörsikolyai, egy egészen más világ hangjai. S most valami babonás vágy szállotta meg, hogy ez alvó hangorkánt felriassza, és forgószeleinek szárnyán visszaszálljon a múltba, az álmok aranyos egébe.

Homlokára komor redők gyűltek. Előtte volt a forgópisztoly s a hegedű. Választania kellett.

A szíve hangosan vert.

Egyszerre elmosolyodott, s a hegedű után nyúlt. Maga sem tudta, miként, hirtelen felállott, s valami ájulatos önkívületben az ablak mellett termett. Csak akkor eszmélt magára, mikor már az ablakdeszka közelében az ébredező hangok viharában állott. Arcán látszott, nem tudta, hogy ő játszik, de szomjas füle gyönyörködve itta az égi csengést, a húrok fájó sóhaját, s úgy megragadta a vonót, mintha ujjai vassá váltak volna.

Az ünnepi kirándulók künn az utcán zöld gallyakkal felékesítve jöttek haza. Családos emberek haladtak el a járdán. A dajka elöl tolta a bölcsőt, a férj s a feleség hátul ment. Azután szerelmespárok ballagtak előtte boldog évődésben, andalgó járással.

A leányok fehér kalapján orgonavirág bólongott, a férfiak némán néztek a sötét, tüzes szemekbe, s halkan beszéltek. Mindezt még észrevette. A zaj, a beszéd, a suttogás felszállott ablakához, először zümmögve, majd mindjobban erősödött, végül harsogott, mennydörgött, mint az óceán s a viharos égbolt. A meleg májusest nedves gőzeiben szürkén imbolygott előtte a hatalmas várostest. A házak lassan düledezni kezdtek. Egyszerre egy egész tér megfordult, a kövek felszakadoztak, s a lomha kőkolosszusok esztelen sebességgel, otromba futással rohantak össze, és csörömpölve egymás romjaiba temetkeztek. A zaj folyamatosan nőtt.

Szédült. Füle csengett, szeme káprázott.

S a hegedű szólt tovább. Nyugodtan látta, mint távozik el a szenvedés világából, s ajkán a távozók édes és szomorú búcsúmosolya ült. Keze nyugodtan járt fel s alá. Teste mozdulatlan volt, mintha szoborrá merevedett volna. Csak a melle emelkedett szabályosan, mélyen, amint az érzelem felduzzasztotta. Szemei egy pontra szegeződtek, de lelke messze volt.

Oly fájón szakadoztak ki a hangok a húrokból, mint a nyomott kebelből a zokogás. Lassan húzta a vonót. Egészen újjászületett. Újból kezdte életét; s minden, amit átélt, most megjelent előtte, álommá és mesévé finomulva. Látta magát, mint kis fiút. Tágas nagy termök, mely most zord idegenek kezére került, újra előtte volt. Hányszor ült ott nyári holdvilágos estén az ő szőke, halvány anyjával. A kékes holdfény remegve siklott el a nagy tölgyfa ajtó aranyozott mintáin. Az ingóóra komoly hangon hirdette az órák múlását. Őszülő apja a zongorán Mendelssohnnal ábrándozott. A feje megfájdult, s némán lehajtotta anyja vállára. Aztán kimentek a nagy, bozontos kertbe. Oly csendes és hallgatag volt minden. A csillagok forró remegéssel ragyogtak. Távolról kutyaugatás hangzott. A harangok estimára kondultak, s a távoli kaszárnyákban búsan hangzott fel a takarodó.

A húrokon fájó emlékezés gondolata suhant át. Hogy megváltozott azóta minden! A régi, kedves zongora - nem is tudja, hol van. A nagy kertben idegenek járnak. S az ő szomorú, halvány anyja régen-régen meghalt.

Mily szépen mondta el ezt a kezében remegő hegedű. Mennyi könnyes várakozás, szomorú vívódás szól ki belőle.

Maga előtt látta az udvarukat. A vén tölgyfát, a terített asztalt, a nyájas, hosszú ozsonnákat. A piros és fehér porcelán edények csillogtak a langyos napsugárban. Az ősz öregek az asztalfőnél ültek. Hol vannak ma ők? A régi cselédek szolgáltak föl, s a vén komondor leste szájukból a falatot. Ő álmodozva nézett az égre, melyen az alkonyat piros csókja kígyózott, s a szívét majd megrepesztette a boldogság és nyugalom végtelensége...

Most újra a világban volt. Elfelejtett mindent. A hangok rengő hullámain messze-messze távozott el a földtől s az emberektől. A keze mozgását érezte, meg az álla szorítását, mely a hegedűt mellén tartotta. Az életet nem. Csak mélységes, boldog álmokat.

Egyszerre fagyosan borzongó, különösen disszonáns hangok futottak át a húrokon. A küzdelem zenéje dübörgött fel. Azt hitte, hogy őserdőben járkál, egészen magára hagyatva, mezítelenül. Feje fölött a végtelen, zöld boltozat zivataros remegéssel rázkódott meg. Hegyek­re akart futni, s nem bírt. Lábát kő hasította meg... Ingó bokával s véres sarokkal törtetett fel, s visszaesett. Felkelt. Hajrá, hajrá, tovább! Halhatatlan tusákba kezdett, s már-már elérte célját, mikor újra visszaroskadt. Félelmes sejtelmek borították el lelkét. Azt hitte, oroszlánketrecbe dobták őt, s félt, hogy a kiéhezett fenevadak felfalják. Már érezte is a hatalmas bestia selymes talpát és forró lihegését, már látta is fogának félelmes villámlását. Majd megkívánta a halált. Remegett attól a gondolattól, hogy élve marad. S a vadállat farkát behúzta, elsompolygott, és nem bántotta...

Átszellemült arccal, boldogan győzedelmeskedett minden sejtelmén. Vonták, ragadták a hangok, s a játékot nem bírta abbahagyni. Nem tudta, mióta játszik. De azért nem volt fáradt, csak sápadt, nagyon sápadt.

Egy szédületesen örvénylő szerelmi dalba kezdett. Lelke ujjongását, szenvedélyét, vére minden forró vágyát és bánatát beléöntötte. Egy pillanat múlva fehér arca piros lángba borult. Gyö­nyö­rű nők lebbentek eléje, fehérebbek a habnál, csábítóbbak a sziréneknél. Ezüstös kacajjal nevettek rá; s fondoran, édesen vonták kristálypalotájukba, gyöngyháztermeikbe és halált hozó vízforgóikba.

Sok egészen mezítelenül lépett eléje, s csak sáfránysárga haja takarta be vakító testét. Mások kék, bíbor, sárga és lila, testhez tapadó selyemszoknyában száguldottak hozzá, oly gyorsan, mint a kilőtt ágyúgolyó, aztán pedig néma megadással lába elé borultak. A levegőben körülötte csodálatos vékony hártyaszárnyakon tánctól kipirult női fejek röpködtek, s fülébe csókra éhes, vérvörös ajkak lihegtek mézes, parázna szavakat.

Keményen összeszorított ajka elhúzódott, mint a gyermek szája, mikor álmában mosolyog. Arcáról végtelen boldogság sugárzott, tisztább és szelídebb fény, mint a szerelmesekén. A szíve oly erősen vert, hogy minden ütését hallotta. Kábult és részeg volt. Elfeledkezett minden­ről.

Az óra ütött a falon, s ő egyre játszott. Az aranycsillagok eltűntek a fekete égről, s mégsem fáradt el. Az ablakokban kialudt a lámpa. Az utcák egészen elcsendesedtek. A hegedű még mindig szólt.

Egyszerre azonban valahogyan kiesett a kezéből. Rémült csend lett.

Ha bálteremben, szőnyegdíszes, fellobogózott dobogón játszott volna, ezer és ezer tenyér tapsolt volna neki. Most azonban fagyos, halálos csend fogadta.

Körülnézett. Összeborzongott az élettől. Hitetlenül tekintett maga köré, mintha kérdezte volna a körülötte levő tárgyaktól, csakugyan léteznek-e. Homloka égett. Gyomrában korgott az éhség. A csodának, melyet egy öblös faváz, egy csomó lószőr, néhány réz- és acélfonal meg négy ökörbél idézett elő - vége volt.

A hegedű leesett a földre. Nagyot koppant. A szobában ijesztő sötétség meredt rá. Magára eszmélt.

Újra oly nyomorult volt, mint előbb.
Forrás: http://csicsada.freeblog.hu/archives/2009/02/28/Kosztolanyi_Dezso_A_hegedu_1906/