Fiction Kult "Emberi mélységek" pályázat 2010, I. forduló I. hely
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Lélekfa
Gennaro kis híján beverte a fejét, amikor a kocsis lefékezte a lovakat a kovácsoltvas kapu előtt. A kocsis leugrott, hogy kinyissa az ajtót az ifjú Gennarónak, de a fiú csak legyintett, hogy ne fáradjon vele. Egy mozdulattal átugrott az ajtón, és jelképesen leporolta nadrágját – feleslegesen, hiszen a több napos fűrészporral borított szövetet nem lehetett ilyen egyszerű módszerrel megtisztítani.
Gennaro kifizette a kocsist, majd megfordult, és büszkén nézett a kapu melletti falba vésett táblára.
Antonio Ambredi hegedűkészítő mester, 1610, Cremona – hirdette a felirat. A tábla felett fából kifaragva két egymásnak támasztott, A betűt formázó hegedű állt.
Gennaro fejet hajtott a tábla előtt, és fürgén elindult a kapu mögött húzódó sétaúton. Hűvös, kora reggeli őszi szél söpört végig a fákkal szegélyezett kertben, hangosan megzörgetve a még megmaradt leveleket. A felkelő nap gyenge fényében egyformán sötétnek tűnt az összes törzs, mintha fémből öntötték volna ki őket, ezzel szemben a fű sok helyen zöldellt, gondosan ápolt szálainak együttes mozgása hullámzó tengerre emlékeztette Gennarót. Az egyik juharfa ágára kismadár szállt alá, mire a fa megrázta magát, hogy elhessegesse a betolakodót.
– Nem lesz belőled jó hát, ha ennyit mocorogsz! – jegyezte meg magának a fiú, és lassabb léptekkel folytatta útját az út végén álló ház felé.
A ház egyszerű, nagy méretű kőépület volt, egyetlen ajtóval és rengeteg ablakkal. Oldalához különböző fészerek, raktárak támaszkodtak, az épület tetején cseréptető nyúlt a magasba. A puritán kinézet teljes ellentétben állt a kastélyparknak is beillő kert látványával – Gennarót ez mindig mosolygásra késztette.
Kinyitotta az ajtót, és jókedvűen belépett a műhelybe. A szoba tágas, világos, a hideg idő ellenére is száraz levegőjű volt, átható fűrészpor és lakk illatának a keverékével. Az egyik ablaknál munkapad, a másiknál faragópad állt, a plafonon végighaladó rúdról több helyen is ragasztóval összeillesztett hegedűrészek száradtak. A fal mentén polcok sorakoztak, tele félkész munkadarabokkal, szerszámokkal, mintákkal és nyersanyagokkal. A hátsó sarokban álló kis kazán öröklángja szünet nélkül árasztotta a kellemes meleget.
Ambredi mester még nem volt itt, Gennaro tudta, hogy ő csak később érkezik meg, napfelkelte után egy órával. Így hát a fiú levette a kabátját, előkereste a szerszámos szekrényből a faragókést, kivett a fiókból egy darab fát, és leült a munkapadhoz dolgozni. Vidáman dudorászott, minden egyes nyesésnél megnyomva a dallamot. Néha a sablonra pillantott, de látta, hogy még messze van a kívánt formától és mérettől.
Egy órával később Ambredi mester rántotta fel az ajtót. A magas, tiszteletet parancsoló, hegyes állú férfi tüzes tekintettel meredt a fiúra, majd lassú mozdulattal a fogasra tette a kalapját. Gennaro meg tudta volna számolni még megmaradt ősz hajszálait. A férfi szeme alatti ráncok és az ádáz tekintet semmi jót nem ígért.
– Jó reggelt, mester… – suttogta Gennaro.
– Mi az ördögöt csinál maga? – kérdezte hűvösen Ambredi, figyelmen kívül hagyva a fiú köszönését.
– Korábban bejöttem a műhelybe, tudja, a munka, meg a határidők, a…
– Gennaro – vágott a szavába Ambredi –, mit mondtam magának a korai munkáról?
A fiú csalódottan tette le a faragókést.
– Hogy kora reggel nem lehet dolgozni, mert könnyű hibázni a gyenge napfényben, és az ember munka közben csak a fülére és a szemére támaszkodhat.
– A munka jelenlegi fázisában csak a szemére – tette hozzá Ambredi –, de azért dicséretes magától, hogy ilyen reggeli időben befáradt, hogy készítsen nekem egy fogpiszkálót.
Gennaro hevesen rázta a fejét, hogy tiltakozzon.
– Mester, a legnagyobb tisztelettel, hogy érti, hogy fogpiszkáló?! A basszusgerendát kezdtem el faragni, a méret ellen pedig még semmi kifogása nem lehet, a papír szerint a hegedű hosszának legalább a kétharmada kell legyen, de ez még jócskán több, mint a négyötöde!
– Nos, ifjú tanítványom, a hiba nem a méretben van. Nem is a formában. Ahhoz viszont szeretnék gratulálni, hogy lucfenyő helyett juharfát sikerült választania!
Gennaro arcából egy pillanat alatt elszállt a vér. Lassú mozdulattal megforgatta a fadarabot a szeme előtt, majd nagyot sóhajtott, és a hulladékot a sarokban álló kupacra dobta.
– Elnézését kérem, mester – hajtotta le a fejét Gennaro.
Ambredi hümmögött, majd válasz nélkül levette a kabátját, és a fogasra akasztotta.
– Legyen szíves elmondani nekem, miért fontos a basszusgerenda anyaga!
– Mert ez a faléc veszi át a húrok rezgését a húrlábon keresztül és oszlatja el egyenletesen a tetőn, így annak minden része egyidejűleg kerül rezgésbe, így erősítve fel a hangot – motyogta rosszkedvűen Gennaro.
– És miért van enyhén ferde szögben a hegedűben?
– A legmélyebb húr alól indul, hogy a tetőn összhangba hozza a rezgést a magasabb húrokkal.
– És miért fontos, hogy lucfenyőből legyen?
– Mert az a legjobban rezgő fafajta, ezért készül abból a hegedű előlapja, a saroktőkék, a basszusgerenda és a lélek. A juharfa közepesen erős, puha, az a háthoz és húrtartókhoz ideális.
– Maga egy két lábon járó szakkönyv, Gennaro! – mondta gúnyos hangon Ambredi, majd, felsóhajtott, és immár barátságosabb hangon folytatta: – Ha majd egy szép napon mindazt alkalmazni is fogja, amit megtanult, kiváló hegedűkészítő lesz magából. De most munkára! Jut eszembe, nem tudom, észrevette-e, a bal sor tizenkettedik juharfája megint nagyon izgága volt. Ha ennyit mocorog, még a többiek is rászoknak, és teljesen tönkreteszik az évgyűrűiket! Remélem, arra is nagyon jól emlékszik, miért fontosak az egyenletes évgyűrűk.
Gennaro biccentett, és már nyitotta volna a száját, hogy felidézze a mester leckéjét, de Ambredi intett neki, hogy most nem tartja szükségesnek.
– Úgyhogy legyen szíves, vágja ki! – mondta határozott hangon a fiúnak.
– Megint én? – húzta a száját Gennaro. – Utálom, amikor sírnak! A hideg futkos a hátamon, amikor az összes rázendít…!
– Én viszont a maga siránkozásától kapok idegösszeomlást! Kifelé!
A fiú felpattant, kapkodva magára kanyarította kabátját, és kirohant az ajtón. A fészerből magához vette a baltát, és odalépett a kérdéses juharfához, amely előtt az „elültetve 1415-ben” feliratú tábla díszelgett.
– Sajnálom – emelte fel a szerszámot. – Tudod jól, hogy nyugton kell maradnod!
A fa meglengette az ágait. Amikor Gennaro lesújtott, panaszos sivítás hallatszott, de a hangot gyorsan tovasodorta a szél. A csapások nyomán faszilánkok röpködtek mindenfelé, lassan jajgatni kezdett a többi fa, de a juhar némán tűrte a balta okozta kínokat. Gennaro munka közben arra gondolt, talán ez a fa nem is akar hegedű lenni.
Mindig az van, amit ők akarnak. Megborzongott a gondolatra.
***
Amikor Gennaro izzadtan visszaért a műhelybe, csodálkozva látta, hogy mestere a munkapadnál a tetőt rajzolja körbe a sablonminta szerint.
– Mester – mondta elkerekedett szemmel Gennaro. – Nem úgy volt, hogy több hegedűt nem készít?!
– Sürgős megrendelés – mondta Ambredi fel sem nézve. – Vincenzo Mitale hercegtől.
– Azt hittem, neki már van hegedűje.
– Van, de rendelt még ötöt.
– Ötöt! – Gennaro úgy sápadt el, mintha édesanyja halálhírét közölték volna vele. – Mester, még ha akarna is hegedűt készíteni, annyit már nem tud!
– Magának még évekig tartana, mire igazi mestermunkát készítene! – válaszolta nemes egyszerűséggel Ambredi. – Adja ide a fűrészt! A ragasztó már megszáradt.
Gennaro kikereste a szerszámot a szekrényből, és a mester kezébe nyomta, aki elkezdte körbevágni a két, szimmetrikus részből összeillesztett hátlapot.
– Csak nem azt akarja, hogy én, hogy én… – Alig merte kiejteni a szavakat. – …hogy én tegyem be a végén a lélekfát?
– Mégis mit képzel! – Ambredi mester dühödt tekintettel meredt a fiúra. – Nem maga munkálja meg a hegedű egészét, mégis azt akarja, hogy az ön lelkével éljen tovább?!
Gennaro bűnbánóan lehajtotta a fejét. Hát persze! Hogy is juthatott ilyesmi az eszébe. A vegyeshegedűk sosem szóltak jól. Vagy az egész a te érdemed, vagy semmi.
– Mester – szólalt meg ismét, amikor összeszedte a bátorságát –, mégis muszáj megkérdeznem! Miért szegi meg mégis az esküjét? Ráadásul öt munkával!
– Nem öttel. – válaszolt Ambredi mester két húzás között. – Csak egyet készítek. Abban sajnos igaza van, hogy sokkal többet nem tudnék… Úgyhogy kap még mellé négyet a korábbi alkotásokból. Odaadom neki a Fiore della Notturnót is.
Gennarónak elkerekedett a szeme.
– A Fiorét? A legjobbat…!
– Ezért kapja meg Mitale herceg – mondta Ambredi, de közben a fogát csikorgatta; Gennaro látta rajta, hogy a mester maga is keserűen ejti ki a szavakat.
– De a herceg háborúban akarja használni!
– Nézze, Gennaro! – Ambredi hangja ellentmondást nem tűrő volt, mint mindig. – Maga is tudja, hogy én ellenzek mindenféle háborút, különösen a Habsburgokkal, nem akarom, hogy az én hangszereimet életek kioltására használják, nem ezért alkotom meg őket. De Mitale herceg befolyásos ember, egész Cremona az övé, és ha valaki, hát ő eléri, amit akar. Délután személyesen jön el, hogy megnézze a munkát és átvegye a Fiorét.
Gennaro dühösen az asztalra csapott.
– Ez csak mondvacsinált kifogás! Feladja az esküjét!
– Ahelyett, hogy vádaskodna, inkább dolgozzon! – mordult fel Ambredi. – Hogy áll az ön hegedűjével?
Gennaro beletörődve felsóhajtott. Ambredi mesterrel egyszerűen nem lehetett vitába szállni.
– Tegnap délután befejeztem a korpuszt. Még szárad.
– Az f-lyukak, a kávakoszorú, a saroktőkék, a borda, a basszusgerenda? Az enyv?
– Az enyvnél gondosan követtem a receptet, és a hegedűtest minden része pontos méretű, megfelelő anyagú. – Mikor látta, hogy a mester összehúzza a szemöldökét, sietve hozzátette: – Esküszöm! Ha akarja, levehetjük a tetőt, ellenőrizheti! Most még könnyen megtehetjük.
– Nem szükséges. Tegyük fel, hogy hiszek magának! A végén a hangjából úgyis megmondom, mit rontott el. Szóval a hegedű teste már szárad… Mi a következő lépés?
– A nyak. Juharfából. Azt is elkezdtem már.
– Hát folytassa!
Gennaro még csendben állt egy darabig, hátha a mestere ismét megemlíti a témát, de Ambredi nem foglalkozott az inassal. A fiú végül elővette a félkész munkadarabot a saját fiókjából, és megkereste a kanalas-fúrót, hogy azzal vágja ki a hangolókulcsokhoz szükséges lyukat. Közben arra gondolt, hogy önfejű mestere bár belehalna az utolsó munkájába.
***
Vincenzo Mitale cremonai herceg, Lombardia ura késő délután érkezett meg az Ambredi-műhelyhez. Gennaro soha nem gondolta volna, hogy van még egy ember Itáliában, aki még Ambredinél is szigorúbb és rendreutasítóbb. A hercegnek már a tekintete tiszteletet parancsoló volt, amit még jobban kiemeltek a díszes selyemruhák, a fodrok, az ékkövekkel kirakott gyűrűk, a vastag aranyláncok, a gyémántfejű sétapálca és az övön lógó gyöngysoros vonótok.
Gennaro, akinek a jelenlétéről mintha tudomást sem vettek volna, csendben farigcsált a munkapadnál, fél szemét mesterén és a hercegen tartva. Ambredi mester úgy hajolt meg a nálánál sokkal fiatalabb férfi előtt, mintha maga a pápa látogatott volna el hozzájuk. Mitale herceg körbetekintett a műhelyben, ám arca végig merev maradt, csak nagy soká jelent meg a szája szegletében egy elégedett mosoly.
– Öröm önt újra dolgozni látni, Ambredi mester – mondta a herceg, ahogy súlyos gúnyáját a fogasra kanyarította.
– Ahogy öröm önnek újfent hegedűket készíteni – felelte Ambedi, de Gennaro kiérzett a hangjából némi keserűséget.
– Mennyi időbe telik egy új mesterhegedű elkészítése?
– Az attól függ, mennyire hajlandó a fa együttműködni, de a legtöbb időt az enyv száradása és a lakkozás igényli. A gyors munka a hangszer tartósságát veszélyezteti. Azt mondanám, néhány hét. De mivel tudom, hogy a megrendelés sürgős, bátorkodtam előkeresni néhány korábbi művemet.
– Dicséretes! – bólogatott Mitale. – Rendeltünk tizenkét hegedűt Ovidio Silvestri mestertől, de azok… Hogy is mondjam, csődöt mondtak. Még csak tisztességes fegyvernek sem lehet őket nevezni!
Gennaro összeszorította a fogát, és látta, hogy mestere is ugyanígy tesz. A hegedű fegyverként való felhasználását mindketten a zeneművészet meggyilkolásának tartották.
Ambredi kiment a műhelyből, és elindult a raktár felé. Nem sokkal később bebugyolált csomaggal tért vissza; úgy ölelte át, mint a tulajdon gyermekét. Óvatos mozdulatokkal lefejtette róla a vékony papírt, így láthatóvá vált a Fiore della Notturno bársonyos, mélybarna színű teste.
Gennaro elismeréssel pillantott a hegedűre. Egészében soha nem látta a mesterművet, csak a darabjainak a fejlődését követte nyomon, az első fa kivágásától a gyalu utolsó simításáig. A hegedű teste elnyújtott, a nyaka íves volt, a csigaforma végződés merész vonalai kiemelték a fa erezetét, amely mintha kívánta volna, hogy ilyenre faragják.
– Lenyűgöző – biccentett a herceg.
– Még nem – mondta Abredi. – Még hátra van az utolsó lépés. A lélek behelyezése.
Gennaro mindig ettől a művelettől félt a legjobban, bár ő maga soha nem próbálta. A lélekfa egy pici, henger alakú bot volt, amit az f-lyukon keresztül a hegedű testébe helyeznek, hogy a rezgést a hátra vigye, vagyis hasonló a szerepe, mint a tető alatt húzódó basszusgerendának. Csakhogy a lelket nem ragasztják, hanem befeszítik, hogy a helyzetét nagyon pontosan be lehessen állítani. Ezt pedig csak akkor lehet megtenni, ha a hegedű már minden más tekintetben kész, beleértve a felhúrozást is.
Hogy a zenei hatást fokozza, a kicsiny fadarabba a hegedűkészítő elhelyezi a saját lelkének egy darabkáját – ezért is nevezik lélekfának, mely egyben a hegedű és a hegedűkészítő lelke, és ezért félt Gennaro ettől a művelettől a legjobban. Tudta, hogy ha majd ő is mesterhegedűt készít, neki is meg kell tennie ezt az utolsó, mindent eldöntő lépést. Több alkalommal is.
Ambredi leült Gennaro mellé, a hangszert finoman a padra helyezte, kikészítette az egyik elkészült lélekfát, és elővette a fiókból a spirituálcsipeszt. Gennaro már többször látta a műveletet, mégis minden alkalommal hevesen dobogott a szíve. Ambredi felhúzta a ruháját, a csipeszt pedig meztelen mellkasához érintette. Arcán egy pillanatra a kín árnyéka suhant át, de ajkát egy hang sem hagyta el – Gennaro hallotta, hogy néhány mester ilyenkor felordít fájdalmában.
Ambredi lehunyta a szemét, és feltartotta a csipeszt, aminek a végén egy apró, kékesfehér színű gyöngy ragyogott, olyan erősen, hogy mindnyájuknak hunyorogniuk kellett. Amikor a mester a lélekfához illesztette a gyöngyöt, az eltűnt a fa erezete közt.
– Gennaro, hozza ide a lélekbehelyezőt! – Ambredi hangja egészen halk volt. A fiú úgy vélte, a mester ezzel az apró mozdulattal mintegy öt évet öregedett.
A szerszámos polcról megkereste az S alakú eszközt. Mitale herceg eközben szenvtelen arccal figyelte a műveletet. Ambredi mester végül berakta a lélekfát, és a helyére igazította – hogy honnan tudta pontosan, hova kell mozgatnia anélkül, hogy a hangszer megszólaltatásával ellenőrizné, az Gennaro számára a mai napig rejtély volt.
– Kész – jelentette be Ambredi, és átnyújtotta a hegedűt Mitalének. A herceg áhítattal vette a kezébe, ujjával finoman végigsimította, majd az övéről lecsatolta a vonót, és az állához emelte a hegedűt.
Gennaro első benyomása az volt, hogy a herceg egészen kitűnően játszik. A megszólaltatott hangok teltek, gazdagok, lágy tónusúak, mégis erőteljesek voltak. Bár a dallamot nem ismerte, órákig el tudta volna hallgatni.
Aztán a herceg fogást váltott, és élesen meghúzta a vonót. A hirtelen morajba az egész ház beleremegett, a polcokról fűrészpor szemcséi szállingóztak alá, a tetőgerenda megreccsent. Gennaro a füléhez kapta a kezét, de még így sem tudta kirekeszteni a minden porcikáját átjáró lüktetést, amitől úgy érezte, menten felreped a mellkasa. Ha egy percnél is tovább kell ezt hallgatnia, belehal, a fiú ebben egészen biztos volt.
– Tökéletes! – kiáltott fel Mitale herceg, amikor leengedte a vonót. – Hiába, egy eredeti Ambredi megfizethetetlen!
Gennaro még mindig az elhaló hang hatása alatt állt; émelygett, ugyanakkor kellemes bizsergés járta át. Mintha az angyalok a hangjukkal akarnának magukkal rántani a mennybe, jutott eszébe.
– Maradjunk inkább a borsos áron megfizethető kategóriában – morogta Ambredi. – De egyelőre elégedjen meg ezzel az eggyel!
– Persze, persze. Szolgálataiért természetesen megkapja a megfelelő jutalmát, melyet azt hiszem, kielégítőnek talál majd. – Mondott egy összeget, amelyből Gennaro úgy tippelte, fél Cremonát meg lehetne venni.
Még megbeszéltek néhány részletet, többek között hogy az is, hogy Mitale herceg mikor jöhet a következőért. Ambredi mester végül kikísérte a herceget, ám amikor becsukta az ajtót, megtántorodott, és a legközelebbi szék felé botorkált. Gennaro segített neki leülni.
– Mester, még néhány lélekszilánk, és belehal – mondta a fiú, miközben hátrament, hogy vizet forraljon egy jó erős teához.
– Majd írok magáról ajánlólevelet Lorenzo mesternek, ha ez aggasztja – mondta keserűen Ambredi mester és gúnyosan, de erőtlenül elmosolyodott.
– De hát miért csinálja? – csattant fel Gennaro. – Miért ad neki hegedűt? Miért nem mond egyszerűen nemet? Miért…?
– Mi tesz egy hegedűt mesterdarabbá?
Gennarót meglepte a kérdés, de azért készségesen válaszolt, ahogy mindig:
– A részek tökéletes anyaga, precíz megmunkálása, de ami a legfontosabb, a részek egésze.
– Így van – bólintott Ambredi. – És most már a lélek is a hegedű része. Vagyis ha meghalok… A lelkem elszáll. Azok a hegedűk pedig, amiket készítettem, elvesztik a hangjukat. – Ambredi visszatért a korábban elkezdett munka folytatásához. – Mint mondtam, igaza van. Már nem sok igazi hegedű készítését élném túl. És nem is akarom.
A fiú döbbenten meredt mesterére, aki zavartalanul folytatta a munkát.
***
Gennaro lehajtott fejjel, csöndesen lépkedett a kovácsoltvas kapu mögötti úton. Két hete, a Fiore átadása óta alig tudott aludni, a műhelyre is szokatlan csend telepedett. Gennaro mindig büszke volt arra, hogy a nagy Antonio Ambredi mester őt választotta ki leendő utódjának, és a sok rendreutasítás és szigor ellenére mégis örömmel tanult és dolgozott, arról ábrándozva, hogy egyszer majd ő készítheti el Itália legjobb mesterhegedűit.
Ez az álom azonban szertefoszlani látszott. Voltak ugyan még más neves mesterek is, Vincente Lorenzo, Ovidio Silvestri, a vén Pizzicatti – de egyikük sem tudta utolérni Ambredit. Ráadásul – Gennaro kénytelen volt beismerni –, sajnálta az öreget. Tudta jól, hogy Ambredi mester nem csak azért adja a hercegnek a hegedűit, mert erre kényszerítik, hiszen könnyűszerrel visszautasíthatná a munkát. Nem, ő így akar keresztbe tenni a hercegnek – kardot ad a kezébe, és aztán kicsorbítja az élét. Mire a herceg újabb darabokhoz juthatna, talán már késő lesz.
Ahogy a jövőn töprengett, az egyik juharfa ága a fiú arcához nyúlt, mintha vigasztalni próbálná. Gennaro felnézett; ez a fa a korábban kivágott példány szomszédja volt.
– Jobb, ha nem mocorogsz sokat – jegyezte meg Gennaro, bár tudta, hogy egy fához beszélni bolondság. – Elrontod az évgyűrűidet.
A fa azonban tovább hajlítgatta az ágait, jobbra-balra tekeredett, mint egy magányos nádszál a szélviharban.
– A társadat siratod? Sajnálom, hogy ki kellett vágni. Nem tudom, miért nem akart hegedű lenni. Hiszen az olyan szép… Nemes és tiszta maradni az örökkévalóságig.
Gennaro végigsimította a tenyerét a fa törzsén, amitől a juhar megnyugodott, legalábbis nem mozdult többet; csak a szél játszott az ágaival.
Otthagyta a fát, és belépett a műhelybe. Csendben leült, és dolgozni kezdett az egyik ében falapon, hogy fogólappá alakítsa. Még akkor is komoran dolgozott, amikor Ambredi mester megérkezett. Gennaro gyanította, hogy mestere azóta újabb hegedűket adott át a hercegnek; látta, hogy az arca mind beesettebb, a szeme tompább, a haja még őszebb, a hangja halkabb. De nem mert előhozakodni a témával. Nem tudott mit mondani.
Sokáig az egyetlen zajt a szerszámok munkája jelentette. Ambredi néha rászólt, ha valamit rosszul csinált, néha tanácsot adott, de egyébként nem sok szó esett kettejük között.
Végül maga Ambredi hozta újra elő a témát:
– Délután ismét eljön a herceg – suttogta. – Ez az utolsó hegedű. A lakk már megszáradt, ebéd után felhúrozom és berakom a lélekfát.
– Mester! – Gennaro felállt, és komor képpel Ambredi felé fordult. – Hadd tegyem be én a lelket!
– Fiam, ha valóban értene a hegedűkhöz, ilyet nem mondana. Ennyi erővel a kecske fejét is megpróbálhatná kicserélni egy tehénére! Különben is, Mitale herceg nyomban észrevenné.
– Akkor sem engedhetem meg, hogy… hogy… így vessen véget az életének!
– Inkább áldozom fel magamat és a munkámat, mint hogy általam kezdeményezzenek háborút! – Ambredi arca elvörösödött, majd mély levegőt vett, és higgadt hangon folytatta: – Gennaro, tudom, hogy csak miattam aggódik, de kérem, ne tegye! Inkább készüljön fel! A herceg bizonyára dühös lesz. Talán még meg is fenyegeti magát, de ne foglalkozzon vele! A fiókomban talál egy levelet. Menjen el vele Firenzébe, Lorenzo mesterhez! Nagyobb tudású ő, mint amilyennek mutatja magát, jó tanítója lesz. A műhelyben pedig alaposan takarítson ki! És ne hagyjon itt semmit feleslegesen!
– Mester… Kérem, ne mondjon ilyet! – Gennaro arcán könnycsepp gurult végig, de Ambredi már nem figyelt rá. Visszafordult egy olyan hegedű munkadarabja felé, amelyről tudta, hogy már sosem fogja befejezni.
***
Délután megérkezett Mitale herceg. Hasonlóan cicomás ruhát viselt, csak ennek más volt a mintázata, Gennaro teljesen beleszédült a vonalak kuszaságába.
– Á, Ambredi mester! Milyen jó önt újra látni. Ugye nem lepi meg, ha azt mondom, hogy az összes hegedűje mennyire színvonalas, mennyire gazdag tónusú, mennyire változatos és könnyen játszható…?
Mennyire fejbe kéne vágni hercegségedet egy kalapáccsal, gondolta Gennaro, de csak csendben faragta tovább a húrlábat.
– Nem, nem lep meg – felelte rekedten Ambredi. – Gennaro, idehozná a hegedűt a hátsó raktárból? Ott van a legfelső polcon. A lélekfát se felejtse el!
Gennaro felállt, és a lehető legellenszenvesebb ábrázattal kiment az ajtón. Kint felerősödött a szél, csípős hideget zúdítva a fiú nyakára. Már a fűszálak is megsárgultak, az utolsó levél is lehullt, jelezve, hogy igencsak benne járnak az őszben.
A raktárban Gennaro a kezébe vette a mesterművet. Átfutott az agyán, hogy milyen jó is lenne összetörni – akkor Ambredinek muszáj lenne még egyet csinálnia! De nem, rögtön tudnák, hogy ő volt a bűnös. És ha balesetnek álcázná?
A fák ágai meg-megreccsentek a szélben. A fiú szomorúan nézte őket, hátha választ tudnak adni neki, de az egyetlen hang, amit hallott, a kivágott juharfa szomszédjainak halk jajgatása volt.
Gennaro szeme elkerekedett. Eszébe jutott egy ötlet. Mi van akkor, ha… De nem. Azt nem szabad! Vagy mégis?
Úgyis mindig az van, amit ők akarnak.
Amikor elhatározásra jutott, arcvonásai megkeményedtek. A raktárból elővett két tűzkövet, amit a kazán öröklángjához is használnak, és odament a legközelebbi fához. Összeütötte a két követ – a kipattanó szikra nyomban belekapott a száraz ágakba.
– Vidd el ezt a lángot a többieknek! – suttogta a fának Gennaro. – Ne akarjatok hegedűk lenni… Ne akarjatok olyanná válni, amit pusztításra használnak!
Gennaro még percekig beszélt a fákhoz. Nem tudta, hogy valóban hallják-e, amit mond, de az erős szélben hamar felcsaptak a lángok. A fiú egy darabig nézte a vöröses fényt, majd visszasietett a műhelybe.
– Sokáig tartott – morogta Ambredi.
– Csodáltam a szépségét – magyarázta Gennaro, és letette a hegedűt, a lélekfát és a szerszámokat a padra, majd visszaült a helyére. Próbált nem felnézni a munkából, nehogy mestere vagy a herceg kiolvasson valamit a tekintetéből.
Szeme sarkából látta, hogy Ambredi mester felhúzza az ingét, és remegő kézzel a csipeszért nyúl.
Még ne, koncentrált Gennaro. Még ne…
– Jó ég! – kiáltotta Mitale herceg, és kimutatott az ablakon. Ambredi felnézett. A rendkívül gyorsan terebélyesedő lángok, melyek már csaknem az összes fát elérték, élénk narancsszínbe borították az egész kertet. A juharfák, a lucfenyők, a körtefák és az ébenfák mind sűrű füstöt ontottak magukból, a levegőt pedig egyre hangosabb, szívszaggató zokogás hangja töltötte meg.
Ambredi és a herceg, de még Gennaro is elhűlve nézte a látványt.
– Gyorsan! – kiáltotta a herceg. – El kell oltani!
Ambredi nem válaszolt azonnal. Csak ült, kezében még mindig a csipeszt szorongatva, és a tájra függesztette a tekintetét.
– Kialszik ez magától is – morogta végül, és Gennaro rögtön látta mesterén, hogy megértette. – Hagyja! Gyorsabban leég, minthogy átterjedhetne ide a szomszéd telkekre… Ezek nagyon száraz fák!
– Rettenetes! – sápadt el Mitale herceg. – De hát ez egy élet munkája! És maga hagyja elpusztulni?!
– Mit tehetnék? – válaszolta Ambredi alig észrevehető gúnnyal. – Még a legkisebb repedést sem engedhetjük meg, ez pedig…
– Szörnyű, hogy jajgatnak! – kiáltotta a herceg, és befogta a fülét.
– Az… – Ambredi lenézett a munkapadon heverő hegedűre. Gennaro követte a tekintetét: a fa színe árnyalatnyit veszített a fényességéből.
– Nem akar már hegedű lenni… Siratja a társait – suttogta a fiú.
Ambredi némán bámult előbb a kint pusztító, lassan alábbhagyó tűzre, majd a kezében tartott hegedűre. A fiú a rúdról száradó faalkatrészekre pillantott. Azok is fakóbbak voltak.
– Ördög vigye el, Antonio! – üvöltötte a herceg. – Tönkretette a hegedűit! Az összeset…
– Csak azokat, amelyeknek a fái itt születtek – mondta Ambredi. – Elképesztő balszerencse… – Gennaro alig bírta elfojtani kuncogását, bár tudta, azzal, hogy egy élet munkáját tette tönkre, inkább sírnia kellene.
– Még hogy balszerencse…! – kiabált a herceg. Odakint már teljesen elhaltak a lángok, szürke hamut, fekete tönköket hagyva maguk után. Bár a fák nagy része megmaradt, a kár egyértelműen helyrehozhatatlan volt.
– Tragédia! Katasztrófa! – sopánkodott tovább Mitale. – Az összes Ambredi… Maga volt! Maga és az a fene nagy büszkesége meg háborúellenessége!
Ambredi remegő lábakkal felállt, és a herceg szemébe nézett.
– Figyelmeztetem, uram, a saját házamban ne merészeljen bizonyíték nélkül rágalmazni és sértegetni! Az életemre is megesküszöm, hogy ahhoz a tűzhöz semmi közöm!
– Akkor a fiú…!
– Kérem, távozzon!
Mitale herceg döbbenten meredt Ambredire, majd dühösen a levegőbe öklözött, és a kabátjáért nyúlt.
– Ezt még megemlegeti, Ambredi! Elintézem magát egy életre, arra mérget vehet!
Az ajtó olyan hangosan csattant, hogy félő volt, kiszakad a zsanérjaiból. Gennaro elvigyorodott, ám Ambredi dühödt tekintettel fordult felé.
– Szerencsétlen…! Van fogalma róla, mit tett?!
Gennaro lehajtotta a fejét. Ambredi mester odalépett hozzá, és a fiú legnagyobb döbbenetére megölelte.
– Ennél ostobább, szörnyűbb és gyalázatosabb megoldást nem is találhatott volna! – mondta, de a hangjában több volt a hála, mint a dorgálás. A fiú lelkét büszkeség fogta el, noha tudta, ilyen súlyos vétségért nem marad el a büntetés.
Ambredi végül elengedte a fiút, és kipillantott az ablakon.
– El se hiszem, hogy a fák ezt megtették – mondta halkan. – Könnyedén ellen tudtak volna állni. Ez csak egy kis tűz!
– Ők sem akarták, hogy olyan legyen belőlük – mondta Gennaro. – Maga mondta, hogy az ember lelke mindig a természetért él… Most a természet tett valamit az ember lelkéért.
– Na de több száz éves fákat hagyni elpusztulni…! Az összeset! – Ambredi megcsóválta a fejét. – Na, jöjjön! Át kell költöztetni az egész műhelyet Lorenzóhoz, és az nem két nap! Azt hiszem, az öreg hálás lesz, hogy nála ültetem el az új magokat. Ezeket a fákat pedig majd megsiratjuk… Megérdemlik.
Gennaro lelkesen bólogatott, de Ambredi komor ábrázattal meredt rá:
– Ami pedig magát illet, fiacskám, mostantól minden nap munka előtt és után két teljes órán át fákat fog gondozni! Reménykedjen benne, hogy néhány év alatt elég hálásak lesznek önnek ezért, és elfelejtik társaik pusztulását. Mert ha nem, ledugom a torkán a vonómat!
Gennaro szomorúan felsóhajtott. Az egyik faforgács a vállára hullott, mintha csak vigasztalni akarná. A fiúnak bizarr gondolat jutott az eszébe: talán a fák nem is bánják, mert bár Ambredi néha ki is vágatott egyet-egyet közülük, mindig újat ültetett a helyére, és megköszönte, hogy méltónak találják őt arra, hogy hegedű formájában megörökítse a szépségüket.
Gennaro, bár elsőre bolondságnak tartotta, halkan suttogva megköszönte, amit tettek, és hogy köszönetét minden leendő hegedűje belsejébe belevési.
A faforgács lendületesen tovább szállt, és elégedetten lehullt a padlóra.
Megjelent: http://karcolat.hu/irasok/fantasy/hantos_norbert/lelekfa
(Oldalunkra felkerült a szerző engedélyével)
