Amati

Nézte a zenét. Lassan, puhán áradtak ki a hangok a megfeszülő, vibráló hangszertestből. Pendültek a húrok, egyszer andalítóan, másszor eszelősen lüktetve. Rezgések iramodtak a levegőben, hátra hagyták lenyomatukat, ahogy nekiütődtek az aula falának, majd visszaverődtek, és leperegtek, mint a tűzijáték illanó csóvái. Egyedül csak ő látta ezeket a rövidesen szertefoszló jelenéseket, ha közel lebegtek hozzá, és megérintette őket, szétáradt a testében az általuk közvetített nyugtató energia. Milyen kár, hogy a felcsendülő tapsvihar erőszakos hullámai tönkretették az iménti gyönyörű harmóniát. Szinte sajnálta, hogy vége volt a koncertnek.

Otthon csend és béke fogadta. A kicsinyek már mindent előkészítettek, neki csak élveznie kellett a nyugalmas délutánt. Egy éve pillantotta meg a manókat, ahogy a régi ház pókhálós sarkaiban tanyát vertek, és kicsire zsugorodtak, nehogy a mester észrevegye őket. Egy ideig úgy tett, mintha nem látná őket, azok is úgy tettek, mintha nem léteznének, és huncutul játszották ezt a képtelen játékot néhány hónapig. Aztán úgy döntött, bevonja őket a titkaiba. Kinyitotta előttük a műhely ajtaját, és megmutatta nekik a varázsasztalt, ahol a karcsú derekú, finom nyakú szépségek készültek, a polcokat, ahol titkos, sejtelmes fényű üvegcsékben rejtőztek a ritka keverékek. A kicsik egyből bevackolták magukat, és a szállásért cserébe készségesen belevetették magukat a munkába. Már annyira a keze alá dolgoztak, hogy elképzelni sem tudta, hogyan bírt eddig meglenni nélkülük. Csak mesélnie kellett nekik néha, régi, elfeledett történeteket. A mester örült a társaságnak, és szívesen gondoskodott róluk. Aznap este, a sokadik unszolásra végül engedett, és új mesébe kezdett:

„A szegénylegény félve kopogott be a Varázsló ajtaján. Mikor bebocsátást nyert, ámulva nézett szét a különös, mindenféle titkokkal teli szobában. Nem vette észre a sarokban kuporgó, láthatatlan lényeket. Illendően köszöntötte az öreget, aztán kibökte jövetelének célját:

– Szerelmes vagyok, de lassú beszédű. Segíts, hogy meghódítsam kedvesem szívét. Arra gondoltam, ha adnál nekem egy hegedűt, azzal jobban el tudnám mondani neki érzéseimet, gondolataimat.

– Tudsz játszani? – kérdezte hitetlenkedve a Varázsló, de már ki is választotta a megfelelő hangszert. A fiú bólintott, és csakugyan, keze nyomán csodás dallamok csendültek fel. Megkapta a hegedűt, és boldogan indult útjára.”

Kiválasztotta a hasábot. Gondosan méregette, órákig kopogtatta, tapogatta. Kemény, száraz, több száz éves lucfenyő. Belehasított a kézi fűrésszel, aztán kinagyolta a rárajzolt sablon körvonalait. Soha nem használt gépeket, a durva, erős zaj visszavonhatatlan károkat okozott volna a rezgésgörbékben, végleg tönkretette volna a falemezeket. Utána következett a finomítás, a gyalulás. Sercegve, ropogva kunkorodtak a finom kis forgácsok, egybefüggő réteget képeztek a padlón. A manógyermekek kacarászva hemperegtek benne, mélyen beszívták illatukat, aztán gondosan összesöprögették őket. Alakult már a hegedű hasa. Aztán a háta következett, ehhez sűrűn erezett, öreg juharfát használt. Ujjait kedvtelve járatta végig a csíkos anyagon. Lágyan duruzsoltak a vésők, ahogy a felesleget lehántották a fáról. Szállt, repült a dörzspapír nyomán a finom por. Forrt, rotyogott a szúrós szagú enyv. Összeillesztette a hátát és az elejét. Szeretettel megsimogatta a feszes, fehér hasat, megcsiklandozta a karcsú derekat. Keserédes volt az intarziák belevésése a kávák vonalát követve. Fájt, nyögött alatta a fa, de a szépségért szenvedni kellett.

A manók kérték a mese következő részét, és a mester folytatta:

„Ment a szegénylegény, csak ment. Erdőn, mezőn keresztül vezetett az útja, a lány falujáig. Közben hegedűjátékával elnémította a madarakat, átszínezte az emberek szívét. Vidám volt, mert tudta, hamarosan célhoz ér. Elfáradt, és megpihent egy árnyas fa alatt, a virágos mezőn. Nemsokára elnyomta az álom. Sokáig aludt, aztán újult erővel ment tovább. Csakhamar a faluba ért. Magabiztosan lépett a ház tornácára, és elcsodálkozott, mert az üdvözlésére siető lány még százszorta szebb volt, mint azelőtt. Nem szólt egy szót sem, csak muzsikálni kezdett, hogy a lágy, selymes hangokkal elkápráztassa kedvesét. De a hegedű most sután, reszelősen feljajdult. Csak úgy szórta alantas hangjait. A lány befogta a fülét, haragosan rárivallt a legényre, és elszaladt előle.”

Egy hónapja dolgozott már, éjjel-nappal. Nem zökkentette ki sem a szomszédok fecsegése, sem az utcán surranó autók folytonos morajlása. Már a lakkozás fázisánál tartott. Több rétegben vitte fel, a kemény, gyantás anyagot, majd kitette a hegedűt száradni, a lugas alá. Lágyan, mosolyogva ringatózott a királynő az esti napsütésben. Aranybarna, borostyános árnyalatai hívogatóan, kacéran incselkedtek a mesterrel. De a legnehezebb rész még hátra volt. Lelket kellett adni neki. Egy hosszú, orvosi csipesszel ügyeskedte belülre, az F réseken keresztül a kicsi, henger alakú fadarabot, amely has és hát között feszült. A mozdulatlan csendben csak a mester légzése hallatszott, a manók némán figyelték a születés csodáját. Ide-oda mozgatta a lélekfát, míg azt nem érezte, hogy elérte a tökéletes pozíciót. Végre révbe ért. Itt az ideje a szólásnak, a beszédnek. Felhúrozta, és megpendítette. Az üveghang kiváló jellemzői egyből megcsapták a fülét. Megtáncoltatta rajta a vonót. Szaporán váltakoztak a mély és magas hangok, kicsit hosszabban indultak a mélyek, ezüstösen, de ugyanakkor bársonyosan csengett az egész hegedű. Fiatal volt még a királynő, összevissza csapongott. Egyelőre még szanaszét iramodtak a rezgései, nem hagyott mély lenyomatokat a levegőben. Három hónapot adott neki, hogy ismerkedjen, barátkozzon a húrokkal, hogy teljesen bejátszódjék, hogy test és lélek harmóniába kerüljön. A próbaidő végén, a hangszerdoboz végül engedett feszes görcsösségéből, és végleg megadta magát a húrok ostromló rezgésének.

– Mi történt a szegénylegénnyel? – kérdezték a manók.

– Nem bánom, hallgassátok meg a mese végét!

A mester mondani kezdte:

„– Te gonosz, rosszindulatú Varázsló! Elátkoztál engem, az ördög hegedűjét adtad nekem! – Lángoló arccal, háborgó lélekkel rontott be a legény a bűbájoshoz. Lihegve ontotta rá dühös szavait, sérelmeit. Az öreg a fejét csóválta, értetlenül hümmögött, megtapogatta a hangszert, törést keresve rajta. De a hegedűn egy karcolás sem látszott. Mi történhetett a hangjával? Óvatosan belekukkantott, elmosolyodott, majd egy hosszú csipesszel benyúlt, és kihalászott két egymásra tapadt virágszirmot. Valószínűleg akkor kerültek bele, mikor a legény elaludt a mezőn.

– Jól jegyezd meg! – mondta a Varázsló. – Ha csak egy parányi idegen anyag is kerül a hangszer belsejébe, legyen az akár egy tollpihe, vagy könnyű virágszirom, megsajdítja testét, és megöli a hangját. – Azzal visszaadta a szegénylegénynek a már újra szépen szóló hegedűt.”

Ünnep volt a műhelyben. Csillogtak a szemek, kipirultak az arcok. Bemutatóra készültek. A manók vidáman segédkeztek, bepakolták a kocsi csomagtartójába a széltől is óvott kincseket, mert a mester már nem bírta volna el a súlyos ládákat. Megindultak az emberek világa felé.

Mikor odaértek, nehezen verekedték át magukat a tömegen. Üggyel-bajjal felállították az asztalukat, kicsomagolták a hegedűket. Fő helyre tették a királynőt. Aztán várták az elismerést.

 – Eh, gyenge ez! – fitymálta az egyik öltönyös úr, miután durva kezeivel megtapogatta a selymes testet. – A hangja is túl kemény még, nagyon éles.

– A nyaka túl vastag. A csigája sem dupla – szólt közbe egy hölgy.

– Laposak a kulcsok, miért nincs rajtuk valami díszítés? – toldotta meg egy kotnyeles zenészpalánta.

Lassanként elmúlt a tündöklő szépség, és helyét átvette az egyre inkább kiütköző deformitások sorozata. Reszketett, ijedezett a hegedű az idegen kezekben. Valóban másképp szólt, mint az addig megszokott magasztos, erős hangzású hangszerek. Sokkal lágyabb, melegebb hangja volt.  A manók dühösek lettek, megcsipkedték, megrugdosták az okvetlenkedőket, de az emberek nem érzékeltek belőle semmit, talán csak egy kis bizsergést a bőrükön. A méltatlankodás helyét átvette a durva nevetés, mikor meghallották az árakat. Túl nagy összeget kért a mester, és rajta kívül senki nem tudta megérteni, miben áll a hangszer értéke. Amikor a hegedű megszólalt, rezgéshullámai betöltötték a teret, és összefonódtak az emberi érzésekkel. Körbelengték, megölelték a keserű, közömbös embereket, és senki nem tudta megmondani, mitől, honnan ered ez a jó, meleg, biztonságos érzés, ez az új, eddig sosem tapasztalt jókedv. A zene átváltozott ismeretlen üzenetté. Egy órán keresztül játszott a mester, és nevetve nézte a levegőben és a  szívekben mély nyomokat hagyó hangokat. Miután meggyógyította az emberi lelkeket, összepakolt, és hazament. Fájtak neki a kemény szavak, a dicséret hiánya, és azon gondolkodott, talán változtatni kellene ezen a már nem is olyan szépséges testen. Finoman nyúlt hozzá, mégis érezte a királynőben a feszültséget. Akkor ráébredt, hogy nem szabad megalkudnia. Sem önmagával, sem a világgal. Mert a hegedű pont így volt tökéletes, ahogy elsőre megalkotta. Szinte örült, hogy nem tetszett senkinek, és nem kellett megválnia tőle. Most már örökké megmaradnak egymásnak, ők ketten.

 Mikor a mester másnap reggel nem ébredt fel többé, a manók elfogták a lelkét, amely még céltalanul lebegett a műhelyben, és belefújták a hegedűbe. A királynő azóta a világot járja, és mindenkinek elmeséli szerelmük történetét. De csak az hallja meg, akinek van hozzá szeme és füle.

Írta Bökös Borbála. Megjelent: http://karcolat.hu/irasok/fantasy/borika/amati