2020. július 22., szerda
2015. július 1., szerda
2015. május 28., csütörtök
Koncert Mandola (82x42x32)
Koncert Mandola (82x42x32)
barokk modell (autentikus-korhű modell), a portugál iskola
jellegzetes típusát követve készült, a „Helier-Stradivarius” 1679 modellje
alapján.
Jellemzői: mindkét oldalon a káva, és a kulcsház is
intarziás (ébenfa implantátumok). A tetőfilében ébenfaágyban gyöngyház-berakás.
A tető öreg (120-150 éves lucfenyőből készült), a hát öreg (40-60 éves)
juharból. A válogatott és jó minőségű anyagoknak köszönhetően a hangszer kiváló
akusztikával rendelkezik. A lakkozás a francia iskola közkedvelt kopál
lakkjának alapján készült.
2012. szeptember 6., csütörtök
2011. május 21., szombat
Maggini „Doria”
Legutóbbi munkám: Maggini „Doria” koncerthegedű kópia.
Vioara mea recent făcută: copie Maggini „Doria” vioară de concert.
My latest work: copy of Maggini „Doria” concert-violin.
Méretek/Dimensiuni/Dimensions: 36x17x21,02
Hamarosan hangminta!
Sunetul va fi pe wesite în curând!
Sound sample is coming soon!
2011. május 9., hétfő
2011. május 8., vasárnap
Tarisio, a hegedűgyűjtő
Érdekességek a hegedűk világából - sorozat (1. rész)
Tarisio, a hegedűgyűjtő
Luigi Tarisio úgy szerepel a hegedű történetében, mint a legkülönösebb fantaszta, aki valaha is élt. Öreg hangszerek iránt érzett csaknem betegesnek mondható vágy emlékeztet az aranyműves Cardillac esetére, E. Th. A. Hoffmann Scudéry kisasszony című elbeszélésében. Ez az ember annyira szerette az általa elkészített gyönyörű ékszert, hogy képes volt rendelőjét meggyilkolni, csak hogy újra műve birtokába juthasson. Tarisio is képes lett volna bűntettet elkövetni, ha valaki gyűjteményének díszeit akarata ellenére eltulajdonította.
Luigi Tarisio, akiről csak azt tudjuk, hogy a 18. század végén Milánóban született, feltehetően nagyon szegény szülőktől származhatott, mivel iskolába sem járt, és egész életében analfabéta maradt. Fiatalon tanulónak adták egy asztalosmesterhez. Közben megtanult hegedülni is, majd alig húsz esztendős korában vándorútra indult, és bebarangolta Olaszországot. Esténként szálákban hegedült, hogy enni és inni kapjon, nappal pedig betért a házakba, törött bútorokat javítgatni. Ezalatt sohasem mulasztotta el, hogy régi hangszerek után érdeklődjék.
Lombardia helységeiben ezek nem voltak ritkák, mivel a nagyobb városokban 150-200 hegedűkészítő működött akkoriban. Tarisiónak kitűnő érzéke volt az értékes hegedűk felismeréséhez. Vándorlásai során mindig vitt magával pár értéktelen hangszert, amelyeket előzőleg helyreállított; ez volt az ő „csalétke” az igazán jó, de gyakran gonoszul megrongált hegedűk tulajdonosai számára. Ha egy öreg hangszernek csak egyes részeiről volt szó: megkapta néhány rézpénzért. Tarisio mindent vásárolt, amit talált. Különösen buzgó kutatója volt a régi hegedűcímkéknek.
Antonio Stradivari a műhelyében. Edgar Bundy festménye.
Gyakran tért haza szegényes milánói padlásszobájába hangszerekkel alaposan felpakolva. Szállása egy piszkos fogadóban volt, a Porta Tenaglia közelében. Tarisio ott helyezte el zsákmányát. És rövid idő alatt szinte kísérteties, csaknem látnoki biztonsággal felérő ismereteket szerzett az olasz mesterművek felismerésében. Ami értékes hangszer a kezébe került, azt gondosan megőrizte. A kevésbé értékes darabok későbbi eladásra voltak félretéve. Ilyen módon Tarisio tizenöt éves vándorélete folyamán a világ legcsodálatosabb és leggazdagabb gyűjteményét válogatta össze. Az egyes készítői iskolákat olyan pontosan ismerte, hogy elég volt neki egy pillantás ahhoz, hogy felismerjen egy Bergonzi–, Amati– vagy Stradivari– hangszert.
Tarisio azonban nemcsak gyűjtő volt. Kincseiből a lehető legnagyobb hasznot akarta húzni–anélkül persze, hogy gyűjteményének legritkább darabjaitól megválna. Kiválasztott hát egy napon hat darab jó hegedűt, és gyalogszerrel elindult Párizsba; csomagját zsákban, a hátán szállította. Hallott ugyanis arról, hogy Párizsban nagyon áhítoznak régi mesterhegedűkre.
Útja, amíg céljához ért, majdnem egy hónapig tartott. Még Milánóban megszerezte az akkor legismertebb párizsi hegedűkészítő–Aldric–címét. A ragyogó üzlet elé érve habozni kezdett; ruhái nagyon elhanyagoltak voltak, arca barnára égett, szakálla megnőtt. Mégis belépett az üzletbe, és megkérdezte Aldric urat: vásárolna-e cremonai hegedűket…? Aldric végignézett rajta; a lerongyolódott idegenben csalót gyanított. Annál nagyobb volt a megdöbbenése, amikor vendége zsákjából egy pompás Amati-hegedű került elő, igen jó állapotban, de felszerelés nélkül. Aldric a hangszer ára után érdeklődött és a többi hangszert is látni kívánta. Tarisio sorban kirakta őket az asztalra – egy-egy Maggini-, Francesco Ruggieri-, Storioni- és két Grancino-hegedűt. Beható vizsgálat után Aldric kijelentette, hogy mindet meg akarja tartani. Mégis, meglehetősen mérsékelt összeget ajánlott fel, amelyet azután – hosszas alkudozás után – a felével még megtoldott.
Tarisio csalódottnak érezte magát. Sokkal nagyobb sikerre számított. Végül be kellett látnia, hogy saját hibájából szenvedett kudarcot, hiszen nem úgy lépett fel, hogy eredményt érhessen el. Elhatározta, hogy ebből az esetből levonja a tanulságokat, és gondoskodik a szükséges kellékekről. Visszatért hát Itáliába, és az Aldrictól kapott pénzen több kitűnő hegedűt vásárolt. Két hónap múlva ismét megjelent Párizsban; ezúttal már igen ápolt külsővel, divatosan öltözve, bérelt fogaton érkezett. Sorban felkereste a legismertebb párizsi hegedűkészítőket, és Chanot, Gand és Thibaud egymással versenyezve, egyre magasabb összegeket kínáltak neki. Így tartott ez hosszú éveken át.
Tarisio minden esztendőben elment Párizsba, kincseivel megrakottan. Megállapítható, hogy ez idő alatt a legértékesebb hangszerekből mintegy ezer darabot hurcolt ki Olaszországból. Ügyessége a mesterművek felismerésében egyre fejlődött. Felkereste az aukciókat és zálogosokat pénzelt, akik vevőiknél régi hangszerek után érdeklődtek. Az elsőrangú remekműveket saját gyűjteménye számára tartotta meg; ezeket soha nem vitte el Párizsba. De vevői előtt néha ilyen megjegyzéseket tett: „Van egy Stradivarim, olyan tüneményes, hogy csak térdre borulva lehet csodálni.” – Azoknak persze a nyáluk csorgott, ő meg tovább suttogta: „Soha nem játszottak rajta… Olyan új, mintha most jött volna ki a mester műhelyéből! Talán elhozom jövőre, hogy megcsodálhassák!” Húsz évig dícsérte Tarisio ezt a csodálatos remekművet, míg azután Vuillaume egyszer felkiáltott: „Tarisio biztosan azt akarja, hogy úgy várjunk erre a hegedűre, mint a zsidók a Messiásra!”…
Dirck van Baburen festménye
Tarisio kiterjesztette üzleti körét Angliára is, ahol mindig nagy várakozással tekintettek érkezése elé. John Hart elvitte őt James Godinghoz, aki a legkiválóbb londoni gyűjtőnek számított. Házában egy sárga selyemmel borított teremben üvegszekrények sorakoztak a falak mentén, ezekben arannyal préselt vörös szattyánbőr tokok rejtették a legdrágább cremonai hegedűket.
Tarisio a szalon közepén foglalt helyet. Alighogy a házigazda kivette az egyik hegedűt a tokjából, Tarisio már mondta a készítő nevét és a készítés idejét, anélkül, hogy a hangszert a kezébe vette volna. Így ment ez darabról darabra tévedés nélkül… A házigazda elámult. John Harthoz fordult és azt suttogta: „Ez az ember szagolja a hegedűket, mint az ördög a szegény lelkeket… Hiszen annyi ideje sem volt, hogy közelről megnézze őket!” – Tarisio azonban nagyon jól ismerte ezeket a hegedűket, hiszen legtöbbjét ő maga hozta Párizsba és Londonba.
Harminc éven át látta el Tarisio a francia és az angol gyűjtőket régi hangszerekkel. Az eladott hangszereket viszont nem veszítette szem elől, és csak a kedvező pillanatra várt, hogy visszaszerezhesse kedvenceit. Párizsban – üzleti érdekből – vagyonos emberként lépett fel, otthon, Milánóban azonban úgy élt, mint egy remete. Senkit nem engedett be a lakásába, ajtóit láncokkal és vasrudakkal zárta el, ha elutazott. Még szomszédjai sem tudhatták, mivel foglalkozik valójában.
Orazio Gentileschi festménye
Egyik este még látták, mikor padlásszobájába lépett – azután már senki nem tudott felőle semmit. A szomszédok végül értesítették a hatóságot. Két tisztviselőt küldtek ki, akik feltörték az ajtót. Tarisio felöltözve feküdt a díványon, két hegedűt szorítva görcsösen a melléhez. A holttest már hideg és merev volt. A díványon kívül a szoba egész berendezése egy munkaasztalból, mindenféle asztalosszerszámból és két székből állt. A helység mégis annyira zsúfolt volt, hogy egy lépést sem lehetett tenni anélkül, hogy bele ne ütközzenek valamibe. A mennyezetről hegedűk lógtak alá, mások a falakon sorakoztak. Fél tucat cselló és egy bőgő állt kendőkbe burkolva az egyik sarokban, másutt hegedűtokok voltak felhalmozva. A későbbi vizsgálat kimutatta, hogy ebben a kincseskamrában két tucat hegedűt, több brácsát és csellót találtak Stradivaritól; egy bőgőt Gasparo da Salótól, és több mint száz egyéb hangszert a legnagyobb mesterektől.
A hatóság megállapította, hogy Tarisio tíz évvel a halála előtt egy kis birtokot vásárolt Fontanellóban – közel Navarrához – és ott két nős unokatestvére gazdálkodott az ő megbízásából. Ők lettek hát az örökösök. Eleinte egyiküket sem igen érdekelték a hangszerek, mivel az elhunyt jelentős vagyont hagyott maga után: csaknem 400 ezer lírát bankjegyekben, értékpapírokban és aranyban…
Egy utazó révén – aki egy milánói selyemkereskedőt képviselt Párizsban –már egy héttel később eljutott a halálhír Franciaországba. Vuillaume volt az első, aki a szenzációt meghallotta. Összeszedte hát minden pénzét, és egy órával később már vitte is a vonat Olaszországba. Amint Navarrába érkezett – ez 1855. január elején történt –, máris utazott tovább, Fontanellóba. Kereste az örökösöket, és egy nagy parasztházhoz kalauzolták. Belépett. Tágas, csaknem üres szobát pillantott meg, amely egyúttal a konyha szerepét is betöltötte. A szoba közepén, nagy asztal mellett ülte a család.
Vuillaume, aki beszélt olaszul bemutatkozott. A testvérek szívesen fogadták. Helyet kellett foglalnia az asztalnál, és akkori szokás szerint eléje állítottak egy pohár bort. Majd a bogaras nagybácsi került szóba. – „Hol vannak a hangszerek?” – kérdi Vuillaume. – „Milánóban! Még nem is nyúltunk a sok poros holmihoz.” – „És itt nincsen semmi?” – „De igen, hat hegedű” – volt a válasz, és a szoba egyik sarkába mutattak, ahol hat kicsi faláda volt egymásra rakva… Vuillaume felugrott. – „Megnézhetném?” – kérdezte látszólag nyugodtan, de a hangja remegett. – „Ha kívánja… Egyébként nem sok néznivaló van rajtuk, régi hegedűk…” – Előhozták a ládákat, és a ledöngölt agyagpadlóra tették.
Vuillaume térdre ereszkedett. Az egyik unokaöcs leemelte a ládika tetejét… Az első hegedű, amit Vuillaume kihúzott: egy gyönyörű Stradivari hangszer volt, a mester legjobb idejéből. Két másik Guadagninitől származott. A negyedik egy elragadóan szép Guarneri del Gesù, amelynek lakkja a homályos helyiségben szinte szikrázott. Ezt követően egy világosbarna, itt-ott aranyosan sugárzó Bergonzi, a készítőnek talán legszebb hangszere.
A legnagyobb meglepetést mégis az utolsó ládika szerezte. Felnyitása meglehetősen sok időbe telt, mivel előbb két vaspánttól kellett megszabadítani. Amikor Vuillaume végre megfoghatta a hangszert és a gyertyafényhez emelte, az elragadtatás kiáltása tört fel belőle… Ez volt Ő, a Messiás hegedű! Olyan sértetlen, mintha a mester éppen most fejezte volna be. Csillogó ékszer, titokzatosan csábító, mintha hangjának varázsa még megfejtetlen volna… Mert ezen a hangszeren valóban nem játszottak még sohasem. Salabue gróf vette meg annak idején a Stradivari örökösöktől, és hatvan évig őrizte gyűjteményében. Tarisiónak 1824-ben sikerült ezt a műtárgyat megszereznie. Ezért nem tudta hát elhatározni magát, hogy ezt a csodaművet megmutassa barátainak…
Vuillaume az éjszakát a családnál töltötte, mivel Fontanellóban nem volt vendéglő. Másnap reggel – a hangszereket gondosan elhelyezve kocsijában – a két unokafivérrel együtt Milánóba utazott… Később azután sokszor elmesélte, hogy ezekben a napokban élte át hivatásának legnagyobb pillanatait: az elhanyagolt padlásszobában, a Via Lagnanón nem kevesebb, mint 144 darab hegedűt, brácsát és csellót talált. Két tucat Stradivari, a mester mindhárom korszakából, egy kisebb Guarneri del Gesù, és további kettő a „börtön” hegedűkből, továbbá négy darab Nicola Amati és egy brácsa Gasparo da Salótól… Vuillaume-nak nem volt elég szeme, hogy megbámulja ezeket a csodákat. Itália fénykorából nem akadt olyan mester, aki ne lett volna itt képviselve!
A fontanellói hat hegedűvel a hagyaték így 150 hangszerre teljesedett ki. Vuillaume érezte, hogy alaposabb vizsgálatra itt nincsen idő és alkalom; az örökösök felfigyeltek volna a hangszerek értékére. Elővette hát a pénztárcáját, és nehéz pénzes övét is lecsatolta, amelyet ruhái alatt hordott. Aztán megszámolta a magával hozott készpénzt: „80 ezer frank” jelentette ki. A fivérek siettek lezárni az üzletet. Ennyi pénzre egyáltalán nem számítottak.
Így szerezte meg Vuillaume a világ egyik legnagyszerűbb gyűjteményét – akkori olasz értékre átszámítva – potom 100 ezer líráért. Mellékesen szólva, a hangszerek már akkor megértek Vuillaume számára mintegy kétmillió frankot. Többszörös milliomosként hat meg. Tarisiót pedig elfelejtették…
Írta: Gábry György. Megjelent a Muzsika 1979. szeptemberi számában (XXII. évf. 9. szám. 36-41)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)